Amit elrontottam en...

Hogy mit rontottam el?

Sok mindent.

Nem kellett volna vele maradni, akkor kellett volna elszaladni. Akkor, amikor azt mondta... De akkor ö visszatartott, hogy minden jo lesz. De en naiv voltam, tapasztalatlan, szeretetre, szerelemre vagytam. Pedig akkor kellett volna arra a belsö hangra hallgatni.

Fel ev utan kiderült, hogy a belsö hangomnak igaza volt. Sok minden kellett ehhez, az ö extrem eletformaja, tisztasagmaniaja, az en gyavasagom, passzivitasom, kenyelemszeretetem. Nem illettünk egymashoz. Vele nem lett volna közös jövönk. Semmi eselye nem lett volna a közös eletünknek hosszu tavon, vagy egy csaladnak vele. Leültünk, ö kimondta, nyugodt volt, en sirtam es nem akartam, fogadkoztam.

Kicsit egyedül kellett volna maradni, nem eröltetni a szakitas utan, hogy ujat talaljak.

De egyedül voltam, egyedül egy idegen orszagban. Egyedül egy uj eletben, egy uj munkaval, egy idegen nyelvvel. 

Egyedül kellett volna maradnom egy kicsit, elvezni a szabadsagot, az uj elet lehetösegeit, tanulni az önallosagot, baratokat keresni.

Baratokat kellett volna talalni, nyitottabbnak kellett volna lennem, uj baratokat keresni. Nem lett volna szabad felni az ujtol, az egyedüllettöl, a maganytol, a szabadsagtol.

A munkaban batrabbnak kellett volna lennem. Kezdemenyezöbbnek kellett volna lennem, de mindig kisebbrendüsegi erzesem volt/van, hogy en nem beszelem anyanyelvi szinten a nemetet. Mas az, otthon anyanak a sulibol hazavinni a nemet 5-öst, mint itt, elesben, a mindennapokban.

De en ketsegbe voltam esve, ketsegbe voltam esve, hogy egyedül maradok egy idegen orszagban. Magamra hagyatva. Sosem voltam meg azelött 1 napnal hosszabban egyedül.

 

Megosztás a facebookon